Gyepűtiprást, azaz egy korabeli szőlőhegyi hagyomány vidám bortúrában, pincelátogatásban testet öltött és közel két évtizede újraéledt hagyományát elevenítették fel ismét Diszel településrészen szombaton  a Tapolca Kft. szervezésében.  Az esemény Hangodi László főmuzeológus, történész Diszel múltját bemutató hangulatos helytörténeti előadásával indult, majd öt helyi szőlősgazda borainak kóstolásával folytatódott.

 

 

Hagyományosan a temető kapujánál gyülekeztek azok a helyi és vendég résztvevők, akik pénzükért talpas poharat és a Trió pincészet jóvoltából azonnali kóstolót kaphattak a hegy levéből. Az asztalról ezalatt nem hiányzott a csipegetni való házi sonka, májas, kolbász és egyéb füstölt „disznóságok” sem, amelyek minősége, semmihez sem fogható íze, a borok mellett azonnal kivívta a jelenlévők elismerését.

 

 

 

A jókedv már ekkor kialakult és  láthatóan a kánikulai meleg sem viselte meg a borozni vágyókat, akik hamarosan Tóth Bálint borász, helyi önkormányzati képviselő pincéjéhez vonultak, hogy ott elmerüljenek a természetes, fajtaélesztő és egyéb borászati adalékok nélkül készült, natúr nedűk világában.

 

 

A Csobánci Bormanufaktúra bemutatója után a Marika Vendégház részesítette kedves fogadtatásban és nem mellékesen jó borokban a Diszeli Gyepütiprás résztvevőit. Itt a Batsányi Népdalkör asszonyai is megmutathatták, hogy jókedv nincs dalok nélkül, csokorba kötötték hát a legvidámabbakat, hogy fokozzák a hangulatot….

 

 

 

 

Ezután a Sajtos pince, majd a Csóka pince következett… A hegyjárás a településrész megújult kultúrházánál ért véget, ahol a Tapolcai Diák- és Közétkeztető Kft. biztosította, hogy a közös vacsora olyan finom legyen, mint az elmúlt órákban a diszeli borok voltak. Az eseményen TV-s kollégáink is részt vettek, az ott készült videós összeállításunk hamarosan a Tapolcai Média internetes felületein is megtekinthető lesz. /Töreky L./

 

A gyepűtiprás eredete:

„Az úgy volt, hogy a szőlőbirtokosok egy előre megbeszélt tavaszi napon (amit a pap a vasárnapi misén meghirdetett) kivonultak a szőlőhegyre. A hegy alján vágtak egy mogyorófa husángot és rávésték bicskával a nevet és az évszámot. Végigjárták a szőlőket, megvizsgálták, hogy a cöveket macerálta-e valaki. Megkérdezték a szomszédokat, van-e panaszuk egymás ellen. Ha volt, helyben igazságot tettek. Kijelölték, megerősítették a birtokhatárt. Megjegyzendő, hogy a „gyepűt” kitiporni szinte sohasem kellett, hiszen a szőlőművelés közben a szomszédok azon jártak. Még jó, hogy nem a kínnal felkapált ültetvényt taposták. Na már most, ha úgyis ki kellett menni a hegyre, persze hogy vitték a pincekulcsot. Ha már ott volt, akkor ki is nyitották a pincét. Ha már kinyitották, persze, hogy szívtak némi bort. Természetes, hogy megkínálták a gyepűtipró társakat. Némi szalonna, hagyma és kenyérke is előkerült. A gyepűtiprók meg koccintottak a gazda egészségére, elénekelték a nótáját. A gyepűtipró botra gyűrűt véstek minden pincénél és rovást minden pohár borra. És mentek tovább! Végezve a közösség békéjét védő dolgukat.” /Simon László/