S. Varga Anikó műveiből nyílt kiállítás az Agóra Veszprém Kulturális Központban
Somogyiné Varga Anikó tapolcai alkotó önálló kiállítását Németh Csaba Budapesten élő, tapolcai születésű eszmetörténész, esztéta nyitotta meg a veszprémi Agórában
Somogyiné Varga Anikó tapolcai alkotó önálló kiállítását Németh Csaba Budapesten élő, tapolcai születésű eszmetörténész, esztéta nyitotta meg a veszprémi Agórában nagy érdeklődés mellett, pénteken. A tapolcai városi képzőművészkör oszlopos tagjának festményei már csak azért is figyelemreméltóak, mert amatőr alkotótársainak többségétől eltérően nem a népszerűbb tájképfestészetben és portrékban találta meg önmagát. A közönség által talán nehezebben befogadható, absztrakt, kifejezetten lelki, érzelmi indíttatásból született egyéni stílusú ábrázolás sokkal inkább S. Varga Anikó világa. A kiállítás május 5-ig lesz látható Veszprémben.
Németh Csaba előrebocsátotta, elsősorban az értő szemlélést és a megértést kívánja elősegíteni, hiszen a látogatók többsége személyesen ismeri Anikót és képeinek legalább egy részét. Úgy fogalmazott, a képek egy három évtizeddel korábban elindult alkotói munka utóbbi öt évét reprezentálják, nagyobb részük egyéni, jó arányérzékkel megalkotott emberábrázolás, kisebb részben botanikai témák feldolgozása. – A kiállítás a Rajzolatok címet viseli, ami jól kifejezi azt, hogy művekben a rajzosság, a vonalak, a kontúrok nagy szerepet kapnak-fogalmazott, majd két fő szempontból, a kiállítás képeinek látás általi megtapasztalása, illetve a művek létrehozásra irányuló vágy, az alkotói motiváció szempontjából vette szellemi górcső alá a műveket. Az eszmetörténész azzal a végszóval zárta gondolatait és nyitotta meg a kiállítást, hogy „az úgynevezett amatőr művészetben gyakran megtapasztalható egyfajta felszabadító élmény. Tudjuk, hogy „nem ez a lényeg, nem ez az élet, mindez inkább egyfajta ráadás az életre”. ( Németh Csaba megnyitóbeszéde teljes terjedelmében a képgaléria alatt olvasható). Somogyiné Varga Anikó kiállításának Román Iván és Pingiczer Szilárd zenész duó adott kellemes, kifejezetten jó hangulatot árasztó zenei aláfestést. /tl/
S. Varga Anikó Rajzolatok című kiállítása
Németh Csaba kiállítás megnyitó gondolatai /Veszprém, 2023. IV. 14./
A megnyitó feladata általánosságban az, hogy többé-kevésbé érvényes kijelentéseket téve közelebb hozza a szemlélő közönséget és a szemlélt műveket (illetve az alkotót). – nehézség: vélhetően a megjelentek túlnyomó része ismeri az alkotót és a művek egy részét.
Annyi bizonyos, hogy a beszéd végével megnyílik S. Varga Anikó önálló kiállítása, ahol a közönség – nagyméretű, egy négyzetmétert közelítő képeket láthat, egy balaton-felvidéki magángyűjteményből; a képek egy jó három évtizeddel ezelőtt indult munkásság körülbelül az utóbbi öt évét reprezentálják.
Háború előtti zománctáblán olvasható felirat: mivel nem tudjuk, meddig élünk, ki-ki fogja rövidre a mondandóját.
II – a látás tapasztalata
Mit tapasztalunk, amikor belépünk egy kivilágított, fehér falú terembe, ahol képek – szűkebb értelemben ezek a képek – foglalják el a falakat? Eltekintve attól, hogy ez részben látásunk romlásának függvénye, de jó esetben színeket, foltokat, vonalakat, arányokat, nagyméretű, 2-3 méterről érvényesülő felületeken. A kiállításon szereplő képek többségének a témája az emberábrázolás, kisebb hányada botanikai témákat dolgoz fel.
Közelebb lépve láthatjuk a nagyvonalú felületalakítást, a sokszor homogén, nem részletesen kidolgozott felületeket, – hátrébb lépve pedig textúrált, sokszor jelzésszerűen felrakott, redukált színvilágú absztrakt háttereket láthatunk, előttük általában – leegyszerűsített, kontúros formákat (mint a botanikai témájú képeken),- vagy csak magabiztosan és könnyeden felrakott vonalakat (narancssárga Mátrix öregasszony).
A kiállítás címe: “rajzolatok”. Ez nyilván nem véletlen (a címet az alkotó adja, ahogyan a kiállított anyagot is ő állítja össze). Ugyanakkor jól kifejezi azt, amit a munkásságát figyelemmel követők az utóbbi néhány évben maguk is megfigyelhetnek: a korábbi képekhez képest a rajzosság, a vonalak és a kontúrok egyre nagyobb szerepet kapnak. Ha művészettörténeti párhuzamokat kellene keresni, akkor azt mondhatnánk, hogy a képek közege (gyorsan száradó akrilfesték), az utóbbi évek több képen visszaköszönő redukált paletta, az erős kontrasztok (különösen a legfrissebb képeken) a pop-art vizualitására emlékeztet.
III – a létrehozásra irányuló vágy: a mozgatóerő
Arisztotelész léleknek öt sajátos kifejeződését különböztette meg (Nikom. VI). Ezeket lelki alkatoknak nevezi; közülük az egyik a létrehozó lelki alkat, a tekhné (ami egyszerre jelenti nála a mesterséget és a művészetet is). Egyetlen mondatát. Minden mesterség valaminek a létrejöttére irányul, akár valaminek az elkészítésében nyilvánul, akár pedig annak a vizsgálatában, hogy miképp jöhet létre olyasmi, aminek a létezése éppúgy lehetséges, mint a nemlétezése, s aminek a kiindulópontja a létrehozásban, nem pedig a létrehozott műben van. Ha aktualizálni akarjuk a mondatot (és tulajdonképpen ezért vagyunk itt), akkor nézhetjük úgy ezeket a képeket, mint amiknek a létezése éppúgy lehetséges, mint a nemlétezése.
Mennyire nem magától értetődő sem az, hogy ezek a képek léteznek, és az sem, hogy mi is itt vagyunk, ezen az egy kitüntetett helyen és kitüntetett időpontban, együtt és egyszerre (eltérően a kiállítás összes többi látogatójától, akik majd holnaptól véletlenszerűen térnek be ide).
Erre persze mondhatjuk azt, hogy a képzőművészet (és ez a megnyitó is) – önmagában az emberi társadalmat sajátosan jellemző civilizációs vívmány.
Ugyanúgy nem magától értetődő, mint a színház (ahova emberek azért mennek, hogy megnézzék, hogy más emberek hogyan játszanak el megint más embereket), vagy a koncertek (ahova emberek azért mennek, mert a levegő rezgései fiziológiai változásokat okoznak a szervezetben).
De hogyan és miért máshogy nem magától értetődő, amit itt látunk? Azért, mert egy sajátos vizuális világból szakadtunk ki erre a rövid időre, ahol nagyon másfajta látványoknak és képeknek vagyunk a szemlélői – és ez összefügg azzal, amit ma demokrata és semmitmondó módon kreativitásnak mondunk.
Ha most, a 2020-as évtized első felében körülnézünk, nagyon könnyű észrevenni a domesztikált (avagy háziasított) kreativitás jeleit. A grafika és a festészet viszonylag kis befektetést és elköteleződést igényő képzőművészeti ág, alapanyagai és kellékei ma már könnyedén hozzáférhetőek: mindannyian láthattunk már élelmiszerláncok akciós gondoláin a (Parkside, Ferrex) barkácsgépek mellett vakkeretre feszített vásznat, festéket, ecsetet, akvarellpapírt. Talán ezért van az is, hogy a grafika és a festészet kreativ vagy (sajátos pszichológiai igényeket kielégítő) terápiás időtöltéssé vált. A könyvesboltokban felnőtteknek szóló szinezőfüzeteket és az úgynevezett jobb agyféltekés rajzolást oktató könyveket vásárolhatunk, nagyobb városokban ilyen kurzusokra is járhatunk, sőt: úgynevezett élményfestést is kaphatunk a pénzünkért, ahol képzettség és technikai tudás nélkül is, csoportosan hozhatunk létre egy előre megadott képet egy együtt másolt mintakép alapján. És miközben az így háziasított kreativitás legfeljebb kedves, de inkább gügye és vitatható értékű terápiás tárgyakat hoz létre, mégiscsak ott van az emberekben az igény a garantáltan vállalható dekoráció beszerzésére. Amit általában lakberendezési áruházakban szereznek be; leginkább nyomdai úton sokszorosított, névtelen alkalmazott grafikusok munkái, és ma már csak a legritkább esetben létező műalkotások reprodukciói. Ebben a vizuális világban azok a művészethez még kapcsolódó dekorációs látványelemek, amiken a mi generációnk felnőtt – mint az amúgy kvalitásos képcsarnokos metszetek az irodákban, vagy a bekeretezett festmény-reprodukciók (a klasszikus Lilaruhás hölggyel) – annyira érthetetlenek és elavultak, hogy lassan újra divatba jöhetnek.
Mindez, ami körülvesz minket most, három évtizede (az alkotó indulásakor)nem csak ismeretlen, de elképzelhetetlen is volt, mert más volt a minket körülvevő, adott tárgyi valóság – és vele a vizuális világ. Számítógépek és internet híján a művészetet megismerni körülményes munka volt, nyomtatott albumokból, vetíthető diák, a Képzőművészeti Kiadóvállalat reprodukcióiból. Másrészt igazán erős motiváció nélkül nem is nagyon lehetett a művészettel (illetve: az alkotással) foglalkozni, hiszen a tárgyi eszközök beszerzéséhez is leginkább a fővárosi művészellátó boltokban voltak elérhetőek.
Mindenesetre Anikó az Úttörő utcában rajzolni akart, már három évtizede is. És ezért meg is tette, amit lehetett. Tanárai névsorát, ahogyan kell, a falon lévő ismertető tartalmazza; képzettségéről – a magabiztos rajztudásról és arányérzékről az itt ki nem állított skiccek, krokik, gyakorlatok, vázlatok is tanúskodnak. Aztán eltelt egy fél élet, és a dolgok úgy alakultak, hogy a formális, főiskolai-egyetemi rajztanári végzettség (és a vele járó, viszonylag kalkulálható életpálya) helyett a festő az „amatőr alkotók” közé sorolódott. (eredményeit, kiállításait listázva lásd a falon).
A „mi lett volna, ha…?” kérdés feltevésének amúgy is kevés értelme van (most már), de nekem sosem tünt úgy, mintha a művész élete ne tudott volna kiteljesedni azért, mert nem lett belőle általános- vagy középiskolai rajztanár, esetleg főállású, nagybetűs Művész. Vagy esetleg pályaelhagyó, mint oly sokan. De ha úgy is lett volna, a művésznek valószínűleg akkor is lennének képei, lenne kiállításmegnyitója, legfeljebb más helyen és valamelyest eltérő közönséggel. Így megmaradt az úgyevezett “amatőr” alkotás: külső kényszer nélkül, nem a siker kedvéért, és nem anyagi haszonszerzésért (Szász Endre-grafikákkal díszített Helia D-tégelyek, falitányérok, teáskészletek,vázák, hamutartók, asztali lámpák; )
ZÁRLAT
Hivatásos, főállású művészek (például El Greco) kiadósabb, átfogó életműkiállításai után olykor az embert (egyes embereket, pl. engem) zavaros, ambivalens gondolatok töltik el. A híres művészek jó részéről híres anekdoták keringenek, életük feldolgozott, életművük katalogizált.
A kiállításról való távozás után, amikor az ember agya úrrá lesz a vizuális túlterhelésen, olykor felmerül egy feszítő kérdés: ha elhisszük (a művész köré épített kultusznak), hogy a művész számára a művészet és az alkotás volt az Élet (nagybetűvel), mi pedig a belépőjegy áráért az életművet láttuk, akkor mi marad?
Ehhez képest gondolom azt, hogy az úgynevezett amatőr művészetben megtapasztalható olykor egyfajta felszabadító élmény. Mondom ezt úgy is, mint kvázi pályaelhagyó esztéta, ezért tapogatózva úgy fogalmaznék, hogy nem ez a lényeg, nem ez az élet, mindez inkább egyfajta ráadás az életre.
A kiállítást megnyitom
