87 éve, 1936. november 3-án halt meg Kosztolányi Dezső író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a magyar impresszionista-szimbolista költészet legnagyobb alakja. A róla szóló levelezésekből, naplójából, zseniális verseiből és a nem kevésbé híres pályatárs, Karinthy Frigyes “koponyájából” visszatükröződő életszemléletéről szólt N. Horváth Erzsébet író és “játszótársai” klasszikus irodalmi estje szerdán, a városi könyvtár emeleti olvasótermében. A Kosztolányi költemények a közelmúltban megalakult Főnix Színjátszó Egyesület két oszlopos tagja, Perger Barbara és Réwész Dávid előadásában szólaltak meg. Az Ikerajándék címet viselő irodalmi emlékesten elhangzott írások, szavalatok között a zenei átkötést, Román Iván ihletett, virtuóz hegedőjátéka tette különösen hangulatossá.
Jobbról, szemből Kosztolányi Dezső, balról, profilból Karinthy Frigyes /Fotó: Picasa/
Kosztolányi Dezső, ahogy azt özvegye visszaemlékezéseiből tudhatjuk, nyugodtan, derűsen fogadta a halált, pedig csak 51 éves volt. Elhangzott, az elsők között búcsúzott tőle barátja, pályatársa, Karinthy Frigyes a Zöld tinta kiapadt címmel (Kosztolányi mindig zöld tintával írta műveit), a Nyugat hasábjain megjelent híres nekrológjában.
Barcza Tibor gimnáziumi rajztanár, művész munkája az emlékest beharangozó plakátján – Kosztolányival kapcsolatban a hajdani pedagógus kolléga témában készült grafikájáról is szólt N. Horváth Erzsébet
N. Horváth Erzsébet Kosztolányiról úgy fogalmazott, az író szinte minden gondolata a halál és az élet körül forgott. Kosztolányi naplójában így ír (Réwész Dávid olvasta fel): “…Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, mióta nagyapámat láttam holtan, tízéves koromban, akit talán legjobban szerettem ekkor. Költő, művész, gondolkozó is csak azóta vagyok. Az a roppant különbség, mely élő és halott között van, a halál hallgatása, megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezdtem írni. Ha nem lenne halál, művészet se lenne…” Ugyanakkor így is fogalmaz: “…nagyon jó élni. Mindent szeretek, ami a nagybetűs életben van. Szeretem, ha süt a nap, ha fúj a szél, ha szitál a hó, szeretem, ha szeretnek, szeretek mindent ami emberi…”
Az emlékesten elhangzott olyan nagyszerű Kosztolányi versek, mint az Októberi táj, a Mostan színes tintákról álmodom, a Vörös hervadás, a Méz, a Most 32 éves vagyok, a Költő a XX. században és többek között az Apám című vers is bizonyította, hogy a magyar költészet úriembere csak ember akart lenni, semmi más. N. Horváth Erzsébet zárszóként Kosztolányi művészetének és világlátásának mélyebb megértése érdekében, Karinthy Frigyes híres irodalmi nekrológjára, A zöld tinta kiapadt… – című írásra (Perger Barbara idézett belőle) hívta fel ismét a jelenlévők figyelmét. Karinthy ugyanis ebben az írásban barátja “halálához szól fájdalmas szívvel”, az elhunyt írót és életművét ismerő, értő pályatárs jogán. – A kortárs magyar íróóriás, Karinthy Frigyes nem védeni akarta barátját csak méltón elhelyezni őt a magyar irodalomban. De leginkább elhelyezni őt a földön élő sokmilliárd ember sorába, hogy tudjuk: ő a sok közül csak “egy”, nem több, csak különb…- hangsúlyozta az irodalmi emlékest zárófejezetében N. Horváth Erzsébet. /Töreky L./
