Ma már nosztalgikus élmény, egy jó katonatörténet, amit 43 év távlatából most már megmosolygok. A történet 1975-n egy alföldi alakulatnál történt. Alegység ügyeletesi szolgálatban voltam és takarodó után 10 perccel lehetett, amikor az egyetlen körleten kívüli személy az egyik szakasztársam az épületünk felé jött. Jó ötletnek tűnt az, hogy amikor a lépcsőházban jön felfelé (azzal szemben volt a szolgálatis asztal) megijesztem.

A legénységi épületünk bal végén, külön épületben helyezkedett el az egységügyeletes szoba, ahonnan az egységügyeletes szintén elindult ellenőrizni a takarodót. Mint utólag megtudtam a szakasztársam találkozott az ügyeletes tiszttel, akit maga elé engedett a lépcsőházban. Erről mit sem tudva, továbbra is a folyosón, a lépcsőház feljárat sarkán rejtőzve, állva és vártam a szakasztársamat. Amikor az ügyeletes tiszt belépett a folyosóra, aki látva a magányos szolgálati asztalt, csendben a folyosóra lépett, és megjelent, Én pedig artikulált hangnemben és kezeimet széttárva rá ordítottam, hogy HÚÚÚÚ! Az ügyeletes tiszt, aki 52-54 éves lehetett, váratlan köszönésemtől, ami semmiképpen sem volt katonás, összecsúszva a kezeim közé zuhant, ájultan. Szakasztársam félemelettel lejjebb a lépcsőházfordulóban fentergett a nevetéstől, miközben a körletekből többen előjöttek az igen hangos HÚÚÚÚ kiáltásomra, akik azt látták, hogy a folyosó kövezetén fekvő egységügyeletest élesztgetem.

Az „Öreg” magához tért, és réveteg tekintettel ugyan, de felismerte a környezetét, a szemét látni kellet volna, amikor megismert. A szakasztársammal felsegítettük, közben próbáltam elmagyarázni, hogy a szokatlan üdvözlés nem neki szólt! A hirtelen sokasodó közönség feszülten várta a fejleményeket, magam csak a sok vigyorgó embert láttam, a szakasztársam pedig az ügyeletes tiszt háta mögött a jobb tenyerét húzogatta a saját nyakánál, vigyorogva, jelezve azt, hogy nekem végem van.

Egységügyeletes tiszt „Öreg” megnyugodott, mindenkit elküldött aludni, magam pedig a legrosszabb fejleményeket vártam. A következő kérdés hangzott el! Mindenki jól van? Létszám rendben? Hiányzik valaki? Jelentettem, hogy minden rendben. Az Öreg közölte velem, hogy reggel 07.10-e legyek az ÜTI szoba előtt, majd a parancsnok dönt a sorsomról.

06.00-kor én ébresztettem mindenkit, a szakasztársaim egész reggel csak vigyorogva huhogtak!

07 óra 10. Parancsnok megérkezett, az egységügyeletes jelentett és közben rám nézve mutogatott és gesztikulált. A Főnök enyhe mosollyal hallgatta a történetet, majd távozott, ezt követően közölte az egységügyeletes, hogy 08 órakor legyek ott az ezred sorakozón.

Természetesen nyolc órára már mindenki tudta, hogy hogy milyen esemény volt az éjszaka a 22-s szakasznál. A miután a sorakozón fogadták a parancsnokot, az állomány és a Főnök udvariasan köszöntötték egymást, ezt követően a parancsnok kiszólított, hogy lépjek ki az ezred elé. Parancsnok úr tájékoztatást tartott arról, hogy milyen szokatlan módot választottam a szolgálati elöljáró fogadására. Kiértem az ezred elé, majd a következő parancsot kaptam!

Mondja el, hogy hogyan jelentkezett az ellenőrző egységügyeletesnél!

Még a legyek is megálltak, olyan síri csend lett az alakuló téren, mert tapintani lehetett a feszült figyelmet irányomban. Nem volt mit tennem, kezeimet előre tartva és jó hangosan kiáltottam:

HÚÚÚÚÚÚÚ!

Érdeklődve tekintettem a parancsnoki tribünre, ahol döbbent arccal tekintettek rám, hátam mögött enyhe kuncogás csak erősödött. Az ezred törzsfőnök megszólított, hogy tudok e teniszezni? Jelentettem, hogy nem. Akkor 30 semmi, válaszolta! Csak a 10 négyzetméteres szobában (fogda) jöttem rá, hogy a törzsfőnök tenisz partija mit takart.