Gyémántdiplomát vehetett át Dr. Sasvári Ferenc háziorvos, vagy ahogy az ő idejében
mondták, körzetiorvos. Dr. Sasvári évtizedekig látott el körzeti rendelést a térségben, majd
nyugdíjazása után többek között Tapolcán vállalt helyettesítést. Magyarországon
gyémántdiplomát azok a pedagógusok, orvosok vagy más szakmák képviselői kaphatnak,
akik a felsőfokú végzettségüket igazoló diplomájuk megszerzésének 60. évfordulóját
ünneplik, és aktív szakmai munkájukkal jelentős mértékben hozzájárultak a szakmájuk
fejlődéséhez. Az ilyen jellegű elismerések az érintett szakmai életútjának és hozzájárulásának
ünneplésére szolgálnak, és általában az adott felsőoktatási intézmény hivatalos eseményén
adják át.

Amikor átvette az oklevelet, mi jutott eszébe? Az, hogy milyen nehézségek árán szerezte meg
a diplomát, vagy hogy milyen volt a pályaútja?

Azt nyugodtan állítom, hogy a diplomát megszerezni nem volt könnyű. A pályámmal
kapcsolatban pedig azt mondhatom el, hogy szép és hosszú volt. Sok minden történt velem,
ami egy 60 éves pályafutás során előfordulhat az emberrel. Így visszaemlékezve a pályámra
nem bántam meg a választásom, hiszen ez volt a célom, ezt szerettem volna csinálni.

Mikor döntötte el hogy orvos szeretne lenni?

Már 14 évesen az általános iskolában. Ezért is választottam a gimnáziumot továbbtanulásnál,
hogy innen tudjak az orvosi egyetemre menni.

Mi motiválta ebben a döntésében?

Én magam Budapesten születtetem, de édesanyám vidéki származású volt, és anyai
nagyszüleimnél sok időt töltöttem. A faluban a háziorvost, akit akkoriban körzeti orvosnak
mondtak, nagy becsben tartották, mindenki szerette. Az ő hatására döntöttem úgy, hogy én
magam is az orvoslással fogok foglalkozni.

Amikor megkapta a levelet, hogy átadják a gyémántdiplomát, mire gondolt, milyen érzések
fogták el?

Természetesen nagyon örültem neki. Már maga a tény, hogy megélhettem ezt a jubileumi
dátumot, hiszen sokan nem élik meg ezt az évfordulót. Másrészt 63 év után nagyon jó érzés
volt a régi csoporttásaimmal találkozni, ugyanis szerencsére még vagyunk egy páran. De
öröm volt találkozni azokkal a kollégákkal is, akik az ezüst-, vagy aranydiplomájukat
vehették át ezen az eseményen. Örültünk egymásnak és jól esett az az elismerés, amit a
Semmelweis Egyetem aulájában kaptunk.

Amikor találkozott a volt csoporttársakkal, miről beszélgettek, az orvosi pályáról vagy az
egyetemi évekről?

Inkább az egyetemi évekről. Sok érdekes dolgot fel tudtunk idézni egymásnak azzal
kapcsolatban, hogy milyen is volt az egyetemi élet. Jó volt emlékezni egy kicsit arra az
időszakra. Szerettem az egyetemet, amit még akkor Budapesti Orvostudományi Egyetemnek
hívtak. Szerettem odajárni, nagyon jó csoportunk volt. A pályájával kapcsolatban pedig
mindenki elmesélte, hogy mit dolgozott, milyen célokkal vágott neki a hivatásának. Azt hiszem elmondhatom,

hogy a csoportból akikkel most együtt voltunk az ünnepségen,
mindenki megtalálta az élete célját.

Mi az, amit a hivatásának köszönhet?

Ha az embernek hivatása van, akkor nagyon sok
minden rakódik rá az évek alatt, akár mentálisan, akár életformáját tekintve.
Amikor eldöntöttem, hogy a gyógyítással fogok foglalkozni, akkor azt is elhatároztam, hogy
szívből fogom végezni a munkámat. Ez egy életforma, amit csak szívből és hivatásból lehet
végezni. Véleményem szerint ezt másképpen a mai napig sem lehet csinálni. Persze nem
mindenki van ezen a véleményem, de én úgy vélem ennyi év után, hogy tényleg csak
hivatásból lehet ezt végigcsinálni.

Mit adott Önnek ez a hosszú pályaút?

Rengeteg mindent kaptam a munkám során, például nagyon sok szeretetet. Az egész
életcélom az volt, hogy ezt végigcsináljam. Azt mondhatom, hogy megkaptam az élettől
azokat a dolgokat, amit még fiatal koromban elkezdtem tervezgetni. Úgy vélem, hogy sikerült
véghezvinnem a céljaimat.

Ha jól értem, akkor tulajdonképpen 14 éves korában elképzelte, hogy orvos lesz. Ehhez
eltervezte a gimnáziumot, az egyetemet, majd azt, hogy ezt a szakmai utat így végig járja.
Mindent így előre megtervezett az életében és sikerült véghez is vinnie?

Tulajdonképpen igen. Amikor elvégeztem az egyetemet, elhatároztam, hogy vidékre megyek
körzeti orvosnak. Az motivált, hogy ebben a munkakörben nagyon sok mindent kellett akkor
elvégezni és nem kellett egy szakterületre specializálódni. Zánkán és térségében volt egy
üresedés, amit megpályáztam az egyetem után és sikerült is elnyernem. Előtte két évet a
tapolcai kórházban kellett gyakornokoskodnom, ezért 1964-ben leköltöztem Tapolcára és az
itteni kórház különböző osztályain gyakornokoskodtam.

Milyennek látta akkor a várost és a kórházat, hiszen a fővárosból érkezett vidékre?

Nos, a város akkor még nagyon-nagyon nem volt város. Akkor csak egy nagy falu volt. A
kórházzal kapcsolatban azt tudom elmondani, hogy egy igazán családias intézménybe
érkeztem, ahol remek kollégákkal találkoztam. A kórház nem úgy működött akkor, hogy a
különböző osztályoknak megvoltak a főnökei és a hierarchikus szintek szerint viselkedtek
volna. Hanem, mint egy nagy család, úgy működött. Nem tettek különbséget a pályakezdő
fiatal kollégák és a tapasztalt idősebb orvosok között. Visszatekintve, nagyon örülök neki,
hogy ide kerültem. Az első időszakot például a sebészeten töltöttem, ahol az akkori igazgató-
főorvostól nagyon sokat tanultam. Szakmai fejlődésemhez nagyon sokat tett ez az időszak,
amire szükségem is volt, hiszen tudtam, ha nekem majd ki kell jönnöm körzetbe, akkor
nagyon sok mindent nekem magamnak kell majd megoldani. Hiába voltak az egyetemi évek
alatt is gyakorlatok, amit itt tanultam Tapolcán az egészen más volt. Amikor 1965-ben
kikerültem Köveskálra, ott a foghúzástól a szülés levezetéséig mindent meg kellett csinálnom.

Foghúzást és szülést is?

Igen. Akkor még nem volt központi ügyelet és nem volt olyan, hogy lejárt a rendelési idő.
Vidéken a gyógyítás 0 órától 24 óráig, hétfőtől hétfőig ment folyamatosan. Amikor éjszaka
szóltak, egy órakor, vagy két órakor, akkor bizony menni kellett. Fel sem merült az, hogy

nem megyek ki és nem látom el a feladatomat. Ráadásul az esetek többségében egyedül
kellett mennem. Egy körzetben nagyon sok minden rakódott az ember vállára és rengeteg
mindent meg kellett oldania.

Ön ott élt Budapesten egy pezsgő városi életben, és ha marad, munkahelyén a kollégákra
támaszkodhatott volna. Mi volt a vonzó abban, hogy leköltözik vidékre, ahol ilyen széles a
munkaköre, mert számomra ez inkább félelmetes, mint vonzó.

Én nem tudtam magamnak mást elképzelni, csak ezt.

Amikor eltelt már Köveskálon 5-6 év és hajnali kettőkor bekopogtattak az ablakán, akkor nem
mondta, hogy inkább visszamegy Budapestre?

Nem. Ez a lehetőség még a gondolataim között sem jelent meg soha.

Milyen volt úgy munkába állni reggel, hogy előtte éjszaka egy esethez hívták?

El kellett látni a feladatomat. Volt, amikor ötven, hatvan beteg várt rám a rendelési idő
kezdetekor, és nekik nem mondhattam, hogy nem dolgozom, mert fáradt vagyok, mert éjszaka
egy betegnél voltam.

De az ember egy biológiai lény, ezt Ön tudja legjobban.

Ki kellett bírni. De ennyi év után magam is azon csodálkozom, hogy ezt, hogy bírtam ki. Azt
nem mondom, hogy nem fáradtam el, mert volt, amikor nagyon elfáradtam, de végig kellett
csinálnom. Nem beszélve arról, hogy volt, amikor nagyon kemény helyzetek adódtak. 34 évig
voltam a Köveskáli körzetben, amihez öt település volt csatolva. A ’60-as, ’70-es években
borzasztó nagy telek voltak, amikor az egész Káli-medence egy jégpáncél volt és olyan
hófúvások voltak, hogy alig lehetett közlekedni.

Volt sofőrje?

Az első két évben még kocsim vagy motorom se volt. A körjáratban busszal és gyalog
közlekedtünk. Voltak olyan telek, amikor lovasszánnal jöttek értem, vagy traktorral vittek
egy- egy beteghez. Nem egy olyan eset volt, hogy ha például Mindszentkállán nem végeztem
akkora, mikor a busz ment, akkor Szentbékkállára gyalog kellett kimennem a körzeti
ápolónővel a másik rendelésre. Ha Szentbékkállán nem végeztünk a buszindulásig, akkor
Köveskálra gyalogoltunk ki.

Nem mondhatta a betegeknek, hogy megy a busza, abba kell hagyni a rendelést?

Nem. Nem akartam otthagyni a betegeket a problémájukkal. Ráadásul telefon sem igen volt
abban az időben, így jelezni sem tudtuk, ha valahol csúszás volt. Nem egyszer értem haza
Köveskálra három óra után pár perccel, miközben a rendelés háromkor kezdődött, így az
ebédre csak néhány percet tudtam szánni és úgy kellett végig vinni a rendelést.

A falvakra jellemző, hogy zárt közösséggel rendelkeznek. Amikor fiatal orvosként
megérkezett, hogy fogadták a körzetben?

Nem volt könnyű, és persze a hír is megelőzött engem, hogy jön majd egy fiatal orvos ide. Én
Dr. Szabó Dezsőt váltottam, akinek nagyon jó híre volt a környéken. Egy ilyen körzetet
átvenni egyáltalán nem volt könnyű. Éreztem, hogy elvárások vannak velem szemben. De
idővel mindenkivel megtaláltam a hangot és úgy gondolom, hogy elfogadtak. 34 évig voltam
egy helyen, és ez csak akkor működhet így, ha elfogadják az embert. Ráadásul, ha egy kolléga
szabadságon volt, akkor mi helyettesítettük egymást. Én, a zánkai kollégával voltam párban,
akihez hét csatolt település tartozott. Így, ha helyettesítettem, akkor az én öt településem
mellett még hetet kellett ellátni egyszerre. Ez általában július, augusztus hónapokban volt,
amikor egyébként is több ember tartózkodott a környéken, mint általában. Emlékszem, hogy
volt olyan, amikor reggel hétkor kezdtem a rendelést és este fél 12-kor értem haza.

Ez akkor sem egészséges.

Visszagondolva egyáltalán nem volt egészséges, de mit tudtam volna tenni? Meg kellett
csinálni.

Minden körzeti orvosnak ilyen nehéz volt a helyzete? Ez a szakma velejárója volt?

Voltak könnyebb helyzetben lévő kollégák, akik például egy városrészt láttak el és nem
voltak csatolt településeik. Persze nekik is megvolt a maguk gondja, de én csak a sajátomat
láttam át.

Milyen volt a szocialista időszakban körzeti orvosnak lenni, miben volt más, mint most egy
háziorvosnak?

Szerintem sokkal könnyebb volt.
Attól függetlenül mondja, hogy ilyen sokat dolgozott?
Igen, attól függetlenül, ugyanis azt csinálhatta az ember, amit gondolt. Igaz, ellenőriztek is
minket és volt olyan helyzet, amire azt mondták, hogy nem így kellett volna csinálni, de
sokkal nagyobb önállósággal rendelkeztünk. A mostani háziorvosok véleményem szerint fel
sem tudják fogni, hogy mit lehetett és mit kellett nekünk akkoriban megcsinálni. Most
megvan a központi ügyelet, így nem is kell helyben maradni, nem kell helyben lakni.
Máshonnan is elláthatja valaki a körzetét. Ha véget ért a rendelés, majd jön a központi
ügyelet.

Miben volt akkor jobb önnek, mint egy mostani háziorvosnak, hiszen széles skálán
tevékenykedett napi több órán keresztül? Miért mondja, hogy Önnek jobb volt, mint egy
jelenlegi kollégájának?

Mert nagyobb önállóságom volt véleményem szerint. Mára nagyon sok dolgot vettek el a
háziorvosoktól, ami nekünk még megvolt. A mostani háziorvosoknak meghatározták, hogy
milyen szakrendelésekre küldhetik el a betegeket. Mit lehet csinálni, vagy mit nem egy
körzetben. Ha jött hozzám egy beteg és azt mondta; „Doktor Úr! Borzatóan fáj a fogam,
segítsen rajtam, mert megőrülök. Húzza már ki!” Akkor azt meg kellett oldanom.

Hogy lehetett erre szakmailag felkészülni?

Az egyetemen elmondták, hogy vidéken több mindenhez kell érteni és nem lehet
specializálódni. Akkoriban, ha egy orvos nem húzott ki egy fogat, akkor azt mondták, hogy
milyen orvos az, aki még egy fogat sem tud kihúzni.

Mondhatta volna, hogy nem fogorvos.

Mondhattam volna, de akkor azt mondja, hogy minek jöttem ide. Ha azt mondom, nem
segítek valakinek, akkor azt mondja, hogy többet nem jön ide.

Akkor, ami Önt motiválta, hogy az adott közösséget a lehető legszélesebb skálán elássa, a
lehető legjobban?

Igen. Mondhatom, hogy igen, így volt.

Ez nem feltétlen evidens, ha más szakmákat nézünk, akkor sem. Mondhatják a szakemberek,
hogy én ezt tanultam, ezt csinálom meg, a többivel keressenek mást!

Amikor az ember anno kijött vidékre és körzeti orvosi munkát vállalt, ezt el kellett fogadnia.
Az egyetem után, elmondták, hogy mi vár egy orvost egy vidéki praxisban. Ha akkor ez még
nem is tudatosult ez egy pályakezdőben, de pár év után már tapasztalta, hogy milyen
elvárások is vannak felé. Ezt nem lehet másképp csinálni. Nem mondhattam, ha éjszaka jöttek
értem, hogy menjek ki a köveskáli Fekete-hegy tetejére, mert akkor nagyon sokan laktak ott,
vagy a mindszentkálli Kopasz-hegytetőre, hogy nem megyek, mert este van, vagy fáradt
vagyok és várjuk meg a reggelt.

Miért nem mondhatta?

Otthonról nem tudom eldönteni, hogy mekkora a baj, hogy mi fog engem várni, ha kimegyek
az esethez. Véleményem szerint ezt senki nem tudhatja előre. Csak a helyszínen lehet döntést
hozni, azután ha megvizsgáltam a beteget. Ez pedig nagyon nehéz volt, mert itt vidéken egy
személyben kellett döntenem szinte minden esetben. A kórházban más volt a helyzet, hiszen
többen álltak egy orvos mögött, más volt a döntési lehetőség. Itt minden az én vállamra
rakódott.

Amikor Tapolcán volt a kórházban gyakornokként, felkészítették arra, hogy milyen élet vár
Önre?

Mondtak néhány dolgot. De ők városiak voltak és a vidéki orvoslással azt nem lehetett
összehasonlítani.

Hogyan lehetett szakmailag fejlődni abban az időben, hiszen nem volt még internet és
gondolom a könyvtárak sem voltak tele orvosi szakirodalommal.

Rendszeresen voltak továbbképzések. Minden évben kellett továbbképzésre járni. Én magam
is rengetegen vettem részt. Volt, amikor három hónapos képzésen voltam. Ami nem volt
egyszerű, hiszen, akkor három hónapig egymást kellett helyettesíteni. Mindenféle
továbbképzés volt, melyeket kötelező volt elvégezni. Ha valaki nem tette meg, akkor
megszüntették a munkaviszonyát.

Ha a történelmi viszonyokat nézzük, akkor nem egy könnyű időszakban volt egyetemista és
pályakezdő. Ez rányomta a bélyegét a munkájára?

Nem volt könnyű időszak, de akkor mások voltak az emberek, egészen mások. Szegénység
volt és nem volt az az őrült nagy differenciálódás, mint ami a rendszerváltás után kezdődött.
Az emberek közvetlenebbek voltak és segítették egymást. Nem volt az, hogy én kivagyok, te
ki vagy, hanem egymásra voltunk utalva. Azt kell, hogy mondjam, hogy a rendszerváltás után
sokkal nehezebb volt.

Egy picit kanyarodjunk vissza. Történelemből azt tanultuk, hogy ez egy nagyon nehéz
időszak volt, besúgórendszer, diktatúra stb. miatt.

Amikor ’65-ben kikerültem, akkor a legtöbb dologról csak hallomásból volt információm. A
nagyszüleim meséltek a padlássöprésről, vagy a TSZ-esítésről. Diktatúra volt és nem lehetett
ellent mondani. Azt nagyon meg kellett gondolni, hogy kinek, mit mond az ember. Az én
munkám során egy ilyen jellegű beszélgetésbe nem lehetett belemenni. Nekem az volt a
feladatom, hogy lássam el azt a munkát becsülettel, amit elvállaltam. A többi meg jön
magától. De politikai dolgokba soha nem folytam bele.

Miért volt nehezebb a rendszerváltás után?

Mert őrült módon elkezdődött a differenciálódás a társadalomban. Ez pedig faluhelyen is
megtörtént, hiszen voltak, akiknek elvették a földjeiket, ezen a környéken is éltek jobb, vagy
jómódú parasztemberek. Valakinek szántóföldje volt, valakinek szőlője, vagy más tulajdona.
Amikor a rendszerváltás megtörtént, akkor megvolt a lehetőség arra, hogy amit elvesztettek,
azt visszaigényeljék. Ebből a visszaigénylésből pedig kialakult a differenciálódás.

Szakmailag is nehezebb volt ez az időszak?

Szakmailag ez minket nem érintett, legalábbis engem nem. De az emberi kapcsolatok, az
egymás közötti viszonyok egyértelműen megváltoztak.

Köveskálról hova került?

Amikor nyugdíjas lettem, akkor jöttem el Köveskálról és beköltöztünk Tapolcára. A
nyugdíjas éveimben sem pihentem egy percet sem, amíg lehetett én végig dolgoztam. Több
éven keresztül helyettesítettem a szigligeti kollégát, Zalahalápon voltam, és minden kolléga,
aki felkért, azt helyettesítettem. Örülök, hogy elismerték a munkámat, mert az, hogy felkértek
helyettesítőnek, az, azt jelentette, hogy megbíztak bennem. Egészen 1999 december 31-éig én
végig helyettesítettem Tapolca járás összes körzetében. Majd Tapolcán voltam állandó
helyettes 2020-ig. Sok is lenne felsorolni azokat a helyeket, ahol voltam. Aminek nagyon
örülök, hogy szakmailag sok mindent kaptam. A kollégáktól is nagyon sok segítséget kaptam,
különösen Dr. Huberth Jánostól. Pályámat végig tekintve a tapolcai orvosok közül, Dr.
Somogyi József az, akivel együtt kezdtük és végig nagyon jó barátságban voltunk. De jó
barátságban vagyok Lonner főorvos úrral is. Valamikor együtt kezdtünk és a mai napig
keressük egymást. A pályám elismerésével kapcsolatban a legbüszkébb arra vagyok, hogy az
összes körzeti-, vagy háziorvos közül a Dr. Lodner Nándor Emlékérmet az elsők között
vehettem át.

Miért Tapolcára költözött a nyugdíjas éveire?

Amikor megszűnt a munkaviszonyom, a szolgálati lakást át kellett adnom. Mivel itt kezdtem,
nem is akartam máshova menni. Annak idején elterveztem, hogy ha nyugdíjba megyek, akkor
ide költözöm. Ismertem ezt a részt, itt ügyeltem 77 éves koromig, és 1999 óta itt vagyok.

Említette, hogy milyen sok mindent elvégzett a munkája során. A közösség ezt meghálálta?

Úgy gondolom, hogy nem lehettem volna 34 évig egy helyen, ha nem így lett volna. Ha
valakit nem ismernek el, azt nem tűrik el egy helyen hosszabb ideig. Kevesen mondhatják el
magukról, hogy 34-35 évig vannak ugyanazon a helyen és onnan mennek nyugdíjba.
A család hogy viselte, hogy akár éjjel is mennie kellett, hiszen mint apára, vagy férjre is
szükség volt otthon.
El kellett fogadniuk, nem tudtak mást csinálni. De azt is el kell mondanom, hogy ez a munka
család nélkül nem mehetett volna. Szükségem volt a családra, hogy ilyen pályát járjak be.
1963-ban nősültem meg, és két gyermekem van. A fiam, Feri szintén orvosit végzett, lányom
Krisztina, pedig itt Tapolcán pedagógus.

Tulajdon képpen nagyon hálás lehet a sorsnak.

Igen. Azt csinálhattam egész életemben, amire készültem, amit megálmodtam. Arra tettem fel
az életem, hogy gyógyítsak és segítsek az embertársaimnak. Imádtam a betegeimet, a
gyerekeket. Szerettem volna gyerekgyógyász lenni. Ez nem jött össze annak idején, mert
nagyon kötöttek voltak a lehetőségek abban a tekintetben, hogy ki hol tud elhelyezkedni. De
örülök neki, hogy így alakult. Persze azért értek kisebb csapások is. 77 éves koromban kaptam
egy agyi értörténést, ami az egyik pillanatról a másikra olyan helyzetbe hozott, amire azt
mondtam, ha ebből nem tudok kijönni, vége az életemnek. Hála a Teremtőnek, sikerült
átvészelnem ezt az időszakot és utána még nyolc évet dolgoztam.

Ha ennyit dolgozott, túlórázott, éjszakázott, hogy tudott szellemileg ilyen friss maradni?

Állandóan „ketyegni” kellett valamin. Ha valaki lelkiismeretesen akarja végezni a munkáját,
akkor nem tudja teljesen kikapcsolni az agyát. Állandóan dresszírozni kell az elmét, hogy fent
tudjunk maradni.

Mi volt az a pillanat, amikor azt mondta, hogy elengedi ezt a pályát?

Amikor olyan szövődménye lett ennek az agyi történésnek, amire nem számíthattam és nem is
gondoltam. Kénytelen voltam elhatározni, hogy befejezem, mert tudtam, hogy nem tudom
olyan maradéktalanul elvégezni a munkámat, mint addig tettem. Le kellet tennem a lantot és
örülni annak, hogy eddig tudtam csinálni ép ésszel, normális keretek között.

Ma az internetnek köszönhetően, nagyon sok az önjelölt szakértő. Annak idején is volt ilyen
típus?

Ezt a technika váltotta ki leginkább, mert a neten minden ott van. Mindennek utána lehet
nézni, az más kérdés, hogy mi igaz, vagy nem igaz belőle. Sokkal többet is kérdeznek az
emberek, hogy ez miért nem úgy van, vagy miért így van. Bejönnek és elmondják, hogy
milyen antibiotikumot írjak fel, vagy hova utaljam be. Megmondják, hogy CT-re vagy MR-re

küldjem őket. Szerencsére én ebbe nem este annyira bele, de nagyon nehéz megélni, hogy a
beteg mondja meg mi a baj és mit kell tenni.

A nyugdíjas évei alatt ugranak be olyan emlékek a gyógyítással kapcsolatban, melyek jó
érzéssel töltik el?

Igen, gyakran ugranak be esetek, amelyek viccesek voltak, vagy eszembe jut egy helyzet, amit
sikerült megoldanom, de vannak rémálmok is. Valószínűleg ez azért van, mert nem tudok
kikapcsolni, a tudatalattiból jön vissza. Előfordul, hogy álmomban megyek dolgozni, injekciót
adok be vagy más hasonló, ami a munkámmal volt kapcsolatos. Sajnos ezt nem tudom
kikapcsolni.

Sok fájdalommal kellett szembenéznie?

Minden egyes beteg elvesztését, bármennyire is voltam edzett, nagyon nehezen tudtam
feldolgozni. Az ilyen esetek voltak a legnehezebbek, és ezek nagyon megviseltek. Főleg, ha
közeli hozzátartozó, vagy jóbarát ment el, az sok esetben felfoghatatlan volt. Idő kell a
feldolgozáshoz, de volt, amit soha nem sikerült. Sok mindent el kell engedni, vagy ki kell
kapcsolni, különben nem tud létezni az ember.

Volt hobbija, ami segített kikapcsolni?

Muszáj volt. A vadászat volt az egyedüli hobbim. Ott nagyon kellett figyelni, és ezáltal
sikerült egy kicsit kikapcsolnom.

Dr. Sasvári Ferenchez még rengeteg kérdésem lett volna, ami nem csoda, hisz egy ilyen életút
eseményekben igen gazdag. A doktor úr történetén keresztül nem csak az életútját
ismerhettem meg, hanem egy szeletet is kaptam az akkori vidéki életről. /Szili Zoltán/