Horváth Sándorné Éva Életajándék című, első önálló kiállításának megnyitója minden szempontból sokkal több volt mint egy nyugdíjaskorú amatőr festő méltányolható vágyakozása arra, hogy alkotásait művészhajlamú társain és családján kívül mások is megismerjék. Már 14 hosszú éve annak, hogy Éva elkísérte egyik fiát, Horváth Róbertet a helyi amatőr képzőművészkör egyik foglalkozására, ahol később Tihanyiné Bálint Zsuzsanna művészeti vezető biztatására maga is aktív taggá, alkotóvá vált. 

Horváth Sándorné Évát, alkotói életútját elsőként Barczáné Tóth Boglárka, a TÁMK vezetője mutatta be a jelenlévőknek, majd Tihanyiné Bálint Zsuzsanna méltatta hajdani tanítványát és tanítványa első önálló kiállításának anyagát. Hangsúlyozta, Éva egy rendhagyó és rendkívüli ember, aki rendhagyó kiállítás megnyitót érdemel. A helyi amatőr képzőművészek mestere kifejezetten Éva kiállításának apropójából papírra vetett versével ajándékozta meg a jelenlévőket. A költemény az eredendő szépség, a tiszta dallamok létjogosultságát, az átlagember szívéhez közelálló művészetet védte meg az elvont, mélynek gyakran csak látszani akaró művészi megnyilvánulásokkal szemben. Horváth Sándorné Éva saját maga által megírt élettörténetének felolvasása (Tihanyiné Bálint Zsuzsanna olvasta fel) segített megérteni a jelenlévőkkel Horváth Sándorné Éva kapcsolatát, kapcsolódását a festészethez. Elhangzott, az 50 évig Körmenden élő alkotó nehéz élete, családi körülményei nem engedték meg, hogy tanuljon, pedig kisdiákként jó tanuló, jó kézügyességű, sokirányú érdeklődésű, szorgalmas diák volt. 15 évesen már munkába kellett állnia, gondjai szaporodtak,  és ahogy múltak az évek, egyre távolabb került gyermekkori álmaitól is.

Éva minden erejét családja, két gyermeke, férje javára fordította. Speciális állapotú, de tehetséges fiát segítve „gyakorlatilag elvégezte” a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem szobrász szakát. Minden vizsgára együtt készült Robival, így végezték el együtt az egyetemet. Persze papír, diploma nem lett belőle, ahogy abból a sok autodidakta módon elsajátított tudásból sem, amit életében megszerzett. – Maradtak az álmok, amelyeknek az a természetük, hogy sohasem halnak meg igazán. Nekem ez az álomablak akkor nyílt meg, amikor 14 éve először kísértem el Robi fiamat a Tapolcai Városi Képzőművészkör foglalkozására…először nehéz volt elhinnem magamról, hogy én is képes vagyok valami többre, különlegesebbre, mint az a hétköznapi robot, amely addigi életemet jellemezte – tudtuk meg az önéletrajzból. Horváth Sándorné Évát később Verebélyi Zoltán saját versével köszöntötte, a jelenlévő alkotótársak pedig személyes, kifejezetten hozzászóló gondolatokkal, dicséretekkel ajándékozták meg. /Töreky L./