A Testi-Lelki Egészségfejlesztési Központ tegnapi, mellrák elleni küzdelem jegyében szervezett programján egy történetet, egy őszinte vallomást is hallhattak a résztvevők. A Tamási Áron Művelődési Központban Illésné Varga Beatrix érintettként beszélt betegségéről, gyógyulásáról, küzdelmeiről és mindezek tanulságairól.

– Mellrák érintett vagyok lassan öt éve. Ez az időszak rövid ahhoz, hogy gyógyultnak vallhassam magam, de ha az út elejére gondolok, onnantól számítva az öt év beleáthatatlan időnek tűnt. Nem tudtam, hogy egyáltalán elérem-e. Amikor megkaptam a diagnózist, úgy éreztem, hogy egy sötét alagútba kerülök, egy centiméternyit sem láttam előre. A sebészorvosom lépésről lépésre mondott el mindent, és akkor végre láttam magam előtt egy utat, amelyről még nem tudtam, hogy hová visz, csak azt, hogy rá kell lépnem. Reménykedtem, hogy a gyógyulás, az élet felé vezet. Utólag már tudom, hogy ezen az úton nem kell egyedül végig menni, rengeteg segítőt kapunk – emlékezett Bea, aki számára a legfontosabb segítő a családja volt a barátok, orvosok, nővérek és sorstársak mellett.

-Kerestem azok társaságát, akik már meggyógyultak. Jó volt látni, hogy a mellrákot követően öt, vagy húsz év után is van élet. Ez egy olyan irányt mutatott akkor, amely felé elindulhattam. A sorstársak nagyon fontosak voltak számomra akkor és most is. Hiszen ők már jártak azon az úton, amelyre én ráléptem. Megfogták a kezemet, gyakorlati tanácsokkal láttak el, segítettek lelkileg. Olyan láthatatlan közösség részese lettem, ahol ismeretlenül is segítjük egymást. Azóta volt már, akit én magam kísértem végig az úton segítőként és aki sorstársból barátnő lett. A környezetemtől mindig kaptam egy-egy jó szót, amely kapaszkodót jelentett és előrébb vitt az úton. Fontos volt a hit is. Hinni magamban, az orvosokban, a gyógyulásban és egy felső erőben, amely megtart, amikor ez igazán szükséges. Amikor a kezelések végén már nem kellett hetente orvoshoz járnom, hirtelen egyedül éreztem magam. Nem volt ott az a szoros egészségügyi gondoskodás, amely korábban körbevett. Ez olyan szempontból is nehéz volt, hogy ha valami elkezdett fájni, akár a fejem, vagy a kezem, lábam, rögtön arra gondoltam, hogy valami nem jó. Nehéz időszak volt – árulta el Bea.

Beszélt arról is, hogy az onkológián lassan engedik el az ember kezét, de ez ad egyfajta biztonságérzetet is.
– Ahogy halad az idő, jön egy születésnap, egy nyár, egy karácsony, amikor már nem vagyok beteg. Ez kicsit ellensúlyozza talán a kezeléssel töltött hosszú időt. De ez az egész már az életem része: a hegeim, a műtéti terület feszülése, a kopasz fejemről készült fényképek. Nagyon sokat tanultam a betegségemtől. Előtte mindig azt éreztem, hogy kontrollálni akarom az életemet, mindent a kezemben akarok tartani. Ma már ez nem így van. Nem akarok mindenkinek megfelelni, mindennek tudni az okát. Nagyon jó csak elmerítkezni az életbe, hagyni folyni a dolgokat. Nagyon jó volt megtapasztalnom, hogy mennyien szeretnek, ezzel a betegségem alatt szembesültem. Kaptam egy egészséges önértékelést. Teljesen másképp látom a világot, az egész életet. Már tudom, hogy mi a fontos és kik fontosak. Azóta szeretnék megöregedni, minden születésnapot kiváltságként, kivételesnek élek meg – mondta.

Illésné Varga Beatrixot is megdöbbentette, hogy a mellrákkal érintett korosztály nagyon változó. Betegsége során látta, hogy bármely életkorban előfordulhat mellrák, és hogy nem csak nőket, hanem férfiakat is érint. A 20 évestől a 80 évesnél idősebbig minden korosztály képviselőjével találkozott. Nagyon fontosnak tartja az önvizsgálatot, a szűrővizsgálatot. Állítja, hogy minden hónapban áttapintva a mellett nagy eséllyel észrevehető, ha valami nem olyan, amilyen előtte volt. Ő maga is így fedezte fel a daganatot. – Kicsi gyanú esetén is orvoshoz kell menni, nem szabad várni. A mammográfia, ultrahang pedig észrevehet olyan elváltozást, amely még nem tapintható, de már jelen van. Minél előbb észreveszik, annál jobb eséllyel gyógyítható – tanácsolta Illésné Varga Beatrix és mindenkinek jó egészséget kívánt. /tbzs/