Dr. Barátossy György: Utam a túlvilágon- című, tanúságtevő előadásán beszélt csodával határos gyógyulásáról Gyulakeszi könyvtárában. A Tapolcán is közismert, köztiszteletnek örvendő, családjával ma már Köveskálon élő állatorvos közel két órán át vallott „túlvilági” utazásáról. Amint elmondta, két évvel ezelőtt köhögni kezdett, az orvosi kezelések ellenére egyre rosszabb állapotba került, a veszprémi kórházból a fővárosi Korányi szanatórium műtüdő gépére kötötték, utolsó, halvány esélyként az életben maradásra…  Azt szeretné, ha mindenki tudná, hogy van evilágon kívül is létező világ, nem itt a Földön van vége az emberi életnek.

– 39 napig voltam mélyaltatásban és további 22 nap kellett, hogy a narkotikumokat elvehessék tőlem anélkül, hogy elvonási tünetek jelentkeznének. Semmire nem emlékszem ebből az időből, pedig eleinte még beszélgettem emberekkel, sőt telefonon irányítottam egy disznó elletését is. Csak álmaim voltak, úgy ébredtem, hogy ezekre emlékeztem. Betegségről nem illő beszélni, azért teszem mégis, mert valószínűnek tartom, hogy ez nem az volt. Hiszen az orvosok sem tudták, hogy mitől lettem ilyen beteg. Csak egy influenza vírus fajtát találtak nálam, ami az emberben emésztőszervi tüneteket okoz leginkább. Nem az volt a nagy kérdés számukra, hogy mi bajom volt, hanem az, hogy miként maradhattam életben- mondta az állatorvos.

-Ahonnan én élve visszajöttem, onnan emberi erővel nemigen lehet visszatérni. A lélegeztetőről tízből kilencen nem jönnek vissza. Szerencsémre éppen nem volt járvány, mert akkor egy nálam sokkal esélyesebb beteget tettek volna rá helyettem. Közben a három legdurvább kórházi fertőzésből kettőt elkaptam, azok közül általában már egytől is meghal az ember. A sok gyógyszertől leállt a vesém, művesére tettek, aztán a paracetamoltól a májam esett szét, miközben a tüdőm pedig már régen nem működött.

-Aztán váratlanul meggyógyultam. Olyan villámgyorsan, hogy a tízhetes rehabilitációból, már tíz nap után hazamehettem. Onnantól újra kellett tanulnom beszélni, lélegezni, járni – emlékezett Barátossy György és hozzátette, hogy – saját meglátása szerint- „táltos betegségtől” szenvedett.

– Ebben az esetben a betegség maga csak egy fedőtörténet. A lényeg az út, amelyet végig kell járni. A népnyelv régen ezt pokoljárásnak hívta. De miért is kell a pokolra menni? A néphagyomány szerint információt kell vinni, vagy azt hozni onnan, vagy pedig egy lelket vinni oda. Én egy gonosz lelket vittem a túlvilágra, mert itt a földi életben emberi erővel nem tudtam tőle megszabadulni. Isteni kegyelem kellett ahhoz, hogy a Földről száműzhessük oda, ahova való. Kellett valaki, aki ezt a feladatot végrehajtja. Orvosi szemmel tízszer meg kellett volna halnom már. Kétszer meg is haltam, de visszatértem.

-Sokan nem tudják, hogy nem csak Dante írt a pokoljárásról az Isteni színjátékban, hanem saját pokoljárását egy magyar, Pokoljáró Tar Lőrinc is megírta. Valószínűleg az oxigénhiány és a narkotikumok kombója segítségével juthattam el a túlvilágra, hogy odavigyem azt a lelket.

-Elképesztő segítő energiák szabadultak fel a betegségem kapcsán az emberekből felém és a családom felé. Szíven ütött mindenkit az esetem. Összefogtak például, hogy megmetsszék a szőlőmet, segítsék a feleségemet, gyermekeimet mindenben. És imádkoztak, nagyon sokan imádkoztak értem.

-A sok történet, amit álmodtam, nem badarság. Ugyanis minden álmomnak ott volt a megfelelője a kórlapomon. Ami a testemmel történt, összekapcsolható az álmaimmal. Egy mélyaltatásban levő beteg tudattalan és nem érez fájdalmat, nincs kapcsolata a külvilággal. Én nem ezt tapasztaltam – mondta az előadó és konkrét példákkal is alátámasztotta mindezt.

Beszélt továbbá arról is, hogy mire emlékszik, milyen volt, amikor feladta a küzdelmet:

– Nem egy fényes alagút felé haladtam, mint sokan mások, akik a halálból visszatérve elmesélik élményeiket. Én lefelé mentem, sötét volt, villámok cikáztak, amikoris egy nagy vízhez értem. Ott csónakba szálltam és azt éreztem, mintha a bennem lévő gonosz lényt kihúzná belőlem valami. A démonomtól megszabadított az Isteni kegyelem, a mellkasamból kitépte azt, hiszen a tüdőm volt beteg. Csakhogy annyi ördög támadta meg a túlpartól a csónakot, hogy egy idő után feladtam a velük való küzdelmet. Akkor hallottam meg a köveskáli templom kántorának hangját, amint azt énekli, hogy vésd rá és megmenekülsz. Magam előtt lapos köveket láttam a csónakban, a bicskámmal keresztet karcoltam rájuk és átdobáltam az ördögök csónakjaiba. Azok megijedtek, a csónakok elsüllyedtek a kövektől. Az én csónakom visszavitt engem a partra. A kórházban pedig különös módon kereszt alakú heg lett a tarkómon, egy üszkös seb helyén. Ennyi véletlen nem lehet, sőt, semennyi sem. Mindennek célja van, csak nem nagyon figyelünk a minket útba igazító jelekre.

-Bevallom, nem akartam visszatérni az életbe, mert nagyon jó volt halottnak lenni. Nem gondoltam a családomra sem. Sokat imádkoztam, de egy idő után feltűnt, hogy imákat hallok máshonnan. Rájöttem, hogy azokat valakik értem mondják. Azt gondoltam, hogyha ennyien imádkoznak értem, biztosan szükségük van rám. Meg kell tennem mindent, vissza kell jönnöm. Ez is a közösség erejét bizonyítja, ahogy a kántor éneke is. Amikor az egyén már nem boldogul, jön az egymásért felelősséget vállaló közösség ereje. Pedig a mai világ pont ez ellen harcol. A közösség ereje hatalmas dolog, aki egyedül van, az kiszolgáltatott. A munkám miatt nagyon sokan ismernek, mindenki imádkozott értem, gondolt rám, energiát küldött, így kaphattam én ezt a feladatot. Amikor pedig a lélek leteszi a terhét, a test meggyógyul. Ezért jöttem helyre nagyon hamar, valamint motivált, hogy ne legyek kiszolgáltatott a kórházban. A szeretet és annak energiája iszonyatos erőre képes. Én ezt éreztem. Az az egyetlen, amelyből minél többet ad az ember, annál több lesz neki – vallotta az előadó és azt tanácsolta a hallgatóságnak, hogy ha valaki nincs jelen egy beteg mellett, küldjön gondolatban szeretetet, mert ez működik. -Ha pedig ottvagyunk, fogjuk meg a beteg kezét. Hiszen az orvos is kezel, mondja szépen a magyar nyelv.

-Visszatértem, de tudom, hogy ennek ára van, feladatom van. Azért küldtek vissza, hogy a temetetlen holtakat eltemessem. A mai ember elveszítette kapcsolatát a halállal, nem tudja, hogy viszonyuljon hozzá. Nagy gond, hogy sok esetben nem temetik el a holtakat. Nincs elbocsátó szertartás, amellyel e világból átengedjük a halottjainkat a másik világba. Ez teherként nehezedik ránk, el nem engedett halottjaink összezavarnak bennünket. Amint a Biblia is mondja: bízzátok az élőket az élőkre, a holtakat a holtakra. Az öregek szerint régen a temető szent hely volt, imádkoztak ott, tisztelték a helyet, amely nem a mi világunk. A feladatot talán úgy tudom teljesíteni, hogy ahol csak lehet, ezt elmondom, hátha egyre jobban kinyílunk az isteni rend felé, amelyet mára sajnos elveszítettük. Utolsó maradványai a természetben lelhetők fel, ezért is kellene, hogy ott töltsünk minél több időt, hogy legyen kapcsolatunk a földdel – tanácsolta mindenkinek Barátossy György.  Azt mondta, mióta egyre többen tudnak arról, mi történt vele, sokan bevallják, hogy volt hasonló élményük, de nem mertek róla beszélni senkinek. Féltek, hogy bolondnak tartják őket. Amellett sok haldokló embernek is megnyugvást adott a története, mert megtudták, hogy a halál utáni lét sokkal jobb, mint a földi bizonytalanság.

– Azt szeretném, ha mindenki tudná, hogy van a mostanin kívül is egy világ, nem itt van vége az életünknek. Én már nem félek a haláltól. Olyan, mint egy reptéri becsekkolás. Lehet, hogy macerás, de aztán jön a nyaralás, Ne féljünk a haláltól, készüljünk fel rá lélekben. Méltón, emberként jussunk el a kapuhoz, amin átlépünk a másik világba. Gondoljuk végig esténként, hogy kinek tudnánk jót tenni, szeretetet adni. Jónak kell lenni, ez a mondanivalója az én fura történetemnek – összegezte nem mindennapi „utazásának” tanulságát Dr. Barátossy György. /tbzs/