Kovács András Péter, Karinthy-gyűrűs humorista, író, a hazai stand-up  egyik képviselője és megalapozója a napokban 450 ember előtt lépett fel Tapolcán, a Csermák József Rendezvénycsarnokban. A Dumaszínház egyik legrégebbi tagjával ez alkalomból beszélgettünk múltról, családról, utánpótlásról.

A humorista vallotta, hogy bár az elsők között lett népszerű, ő maga is  csak menet közben ismerkedett meg a műfajjal. –       Mi sem tudtuk, hogy mi a stand-up comedy, csak annyit, hogy ott  kell állni a színpadon és megnevettetni a közönséget. Próbálkoztunk  mindenfélével, aztán kiderült, hogy nem véletlen, hogy Amerikában is  csak egyféleképpen működik ez. Aztán szép lassan mi is a  legjobb megoldás felé indultunk. A Godó kávézóban kezdődött minden,  2003 őszén, én 2004 tavaszán csatlakoztam, ott voltunk vagy két  évig. Mára sikerült megszelídíteni és felbátorítani a közönséget a  stand-up-pal. Mi is bátrabbak lettünk és ma már a közönség is jóval befogadóbb, mint korábban – véli a népszerű humorista, aki a közelmúltban azt sem rejtette véka alá, hogy gyermekkorából milyen családi traumákat hordozott  alkoholbeteg édesapja miatt. –  Ő volt az, aki a családból jó humorérzékkel volt megáldva. De a generációs terhek léteznek és az embernek tudatosan kell dolgoznia azon, hogy a sebekből erényt tudjon kovácsolni. Negyven évesen már ne  a szülei hibáival takaródzón senki. Fontos a megbocsájtás! Már nagyon  fiatalon tudtam, hogy milyen nem akarok lenni. Nem is voltam rá  kényszerítve semmire otthon, szabad akarattal dönthettem el, hogy  milyen irányt választok, ami természetesen nem az apué volt. De még ebben az  irányban is sokszor értem tetten tudat alatti motivációkat, amelyek
generációsan gyökereznek bennünk. Nem elég eltemetni a múltat, nem  foglalkozni vele, hanem nagyon fontos a feldolgozása és az, hogy a végén
eljussunk a megbocsátásig. Hála a jó Istennek, nekem ez ment,  különböző segítő könyvekkel és tartalmas, mély baráti beszélgetésekkel. Voltak körülöttem szakemberek, akik tereltek és  olvasnivalót adtak a kezembe, de terápiás segítség nem kellett –  árulta el. Kovács András Péter, aki feleségével három kiskamasz gyermeket nevel.

–  A feleségemmel igyekszünk oldott, bizalmas légkört biztosítani otthon. Fontos, hogy sokat nevessünk együtt, mert amíg nevetünk, addig  tudjuk, hogy van a gyerekekben nyitottság és közeledési szándék felénk. Azt az egyet tanultam meg a gyerekkoromból, hogy időt és  figyelmet kell fordítani a másikra – szögezi le.

Ő nem viszi haza a munkát, nem tréfálkozik otthon reggeltől estig, de mondja, nem is kell szolgálatba helyeznie magát.

–  Annyira jó fejek a gyerekeim, hogy ez oda-vissza megy. Van  humorérzékük, sokszor ők szórakoztatnak, mondják a poénokat. Gyakran előfordul, hogy a velük való beszélgetés a csírája egy-egy anyagnak. Azonban ügyelek arra, hogy ha velük vagyok, akkor ne figyeljek másra. Az ismertségemet ezért nem kell feldolgozniuk. Ha a családdal vagyok – és kedvesen is jön oda valaki-  megkérem, hogy ezt tartsa tiszteletben. A gyerekek azt látják, hogy ha velük vagyok, akkor tényleg velük vagyok. Azon kívül nem tapasztalnak az egészből semmit. Büszkék rám, de szerencsére nincs bennük az, hogy nekik bármi más hasonlót kellene
elérniük az életben – mondja az eredetileg jogásznak készülő humorista. –       Éppen a napokban mondtuk a gyerekeknek, hogy mindegy, mivel foglalkoznak majd, az a lényeg, hogy szeressék azt és boldogok legyenek. Jogászként egy évet „ügyvédjelöltösködtem”. Sok szerződést elrontottam és tárgyalásokon képviseltem olyan ügyeket, amelyekkel nem feltétlenül értettem egyet. Emiatt nagyon rosszul éreztem magam, úgyhogy az az egy év elég is volt.  De ma is kamatoztatom a tanultakat, ami a szisztematikus gondolkodást, a nagy mennyiségű szöveg átlátását, egy beszélgetésre való felkészülést illeti, na és azt, hogy rendszerben lássak dolgokat. Mindebben nagy hasznát veszem a jognak. Abban szintén, hogy a jelen közéleti történések között ne kezdjek el rögtön egyik, vagy másik irányba indulni. Objektíven, a dolgokra elemző szemmel nézve tudjak véleményt nyilvánítani. A politikai helyzetet illetően sincsenek megtorpanásaim. Nekem annyi a
dolgom, hogy estéről estére kiálljak és a közönséggel, például itt Tapolcán ma este 450 emberrel jól érezzük magunkat. Ehhez nem kell semmilyen politikai
közeg. Mi humoristák buborékban élünk. Állampolgárként megvan ugyan a véleményem sok mindenről, de amikor itt vagyunk és becsukjuk az ajtókat, a politika nem ér el ide – szögezi le Kovács András Péter. Megtudtuk még, hogy nagyjából másfél évente áll össze egy-egy estje. Év közben ír, ábrándozik, töpreng, hagy időt az agyműködésnek. – Nagyjából olyan folyamat ez, mint amikor egy kamaszgyerek unatkozik. Ebbe a lecsillapodott ürességbe aztán érkezhetnek olyan felvetések,
amelyekből anyag készülhet. Autóvezetés közben beugranak szavak, vagy olvasás közben. Ma éppen egy pilótával való beszélgetéshez olvastam valamit, ott találtam olyan abszurd dolgot, amiből jól ki lehet indulni és majd abból is lehet valami. Aranyásás ez. Egyszer csak megtalálsz egy jó gondolatot és érzed, hogy ezt ki lehetne faragni. Örülök, hogy a nézőtéren mindig látok fiatal arcokat és a pályán is vannak követők, ha ez nem is látszik. Mi tudjuk, hogy vannak huszonéves humoristák, de azt is tudjuk, hogy ezt a közönség még nem tudja. Idő kell, hogy megcombosodjanak. Erre van lehetőségük a közösségi médiában is. Ez ugyanis egy őrült nagy közösség ahhoz, hogy a fiatalok eljuthassanak a fiatalokhoz, akik aztán majd velük megöregedjenek, ahogy az én közönségem is velem. Ma nagyobb a média zaj, rövidebb a figyelem. Fél perc alatt kell meggyőzniük valakit, kegyetlenebbek a játékszabályok, mint korábban. Hiába voltunk mi az úttörők, szerintem az újaknak nehezebb. De azt tanácsolnám, ha megkérdeznének, hogy tartsanak ki! Ne a könnyű pénzkeresési lehetőséget lássák benne, mert nem lesznek rocksztárok. Nem kíváncsi ránk annyi ember, de sokkal tovább ki tud tartani az a szeretet és figyelem, amit a közönségtől kapunk. Lehet, hogy nekem nem volt tele négyszer egymás után a Puskás stadion, de húsz év alatt több puskásstadionnyi néző látott engem. És még mindig itt vagyok.